1456 Nándorfehérvár Július 21.
566 évvel ezelőtt, Július 21-én naplementekor…
Ezekben a percekben, naplemente előtt nem sokkal indult meg II. Mohamed szultán seregének általános rohama Nándorfehérvár falai ellen 1456. július 21-én. A török tüzérség ekkor már hetek óta szakadatlanul lőtte a várat; az erődítmény déli falszakaszát szinte a földdel tették egyenlővé, tornyai romhalmazként várták a százezernyi török rohamát.
Aznap a szultáni hadak már reggel támadásra sorakoztak fel. A kimerült, legyengült védők is elfoglalták helyeiket a romokon. Hunyadi János megeskette őket, hogy ezen a napon végsőkig kitartanak, inkább meghalnak, de nem hátrálnak egy tapodtat sem.
A török sereg azonban egész nap mozdulatlanul állt a síkon. Csak napnyugtakor bömböltek fel a faltörő ágyúk: utolsó, elsöprő erejű sortüzük megremegtette a maradék falakat. Aztán felhangzott a százezer török harcos torkából az „Allahu Akbar” kiáltás, és Mohamed szultán elrendelte a rohamot.
A mintegy tizenkétezer védő szívszorongva várta, hogy a sűrű lőporfüstből kibontakozzanak az első aszab és janicsár harcosok.
1456. július 21. Naplementekor...
Ezekben a percekben az aszabok sorai után a janicsár egységek is elérték a magyar védelmi vonalat. A leomlott bástyafalakon áttiporva a zsákokban magukkal cipelt földet, rőzsét, hamut, fadarabokat a sáncárokba szórva
törtek, másztak át a romokon, és bocsátkoztak ádáz közelharcba a védőkkel.
„A törökök iszonyú lármával, mindenünnen nagy tömegben rontanak a várra… mint ragadozó farkasok… zsákmányra éhesen rohanják meg a romladozó falakat – írja a szemtanú Tagliacozzo atya.
Hunyadi János és Szilágyi Mihály a legveszélyeztetettebb falszakaszon irányítja a mind reménytelenebbnek tűnő védelmet.
Fülsiketítő üvöltés, a magyar ágyúk bömbölése, kézifegyverek robaja és a nyílzáporok suhogása kíséri a déli védvonal romjain kibontakozó gyilkos közelharcot. Mindenki, aki él és mozog Nándorfehérvár falai között, a
romokon küszködik, ha kell sebesülten, kimerülten, de próbálja feltartóztatni a végeláthatatlan török sorokat…
1456. július 21. Tíz óra után…
A kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkező török erők nyomása alatt megroppan a magyar védelmi vonal. Az „Allahu Akbar” üvöltéssel előretörő tízezrek elsöpörnek az útjukból mindent, és mindenkit. Hunyadi kétségbeesetten igyekszik tartalékokat vezényelni a felsővár irányából a résbe, de már késő… A kimerült magyarok vonala összeomlik a hatalmas túlerővel szemben.
„Végre is a szultán katonái kerülnek felül és a magyarokon erőt vévén vitézül felhágnak a falra és erősen harcolva megszalasztják a keresztényeket a városba betódulva, és szanaszét, minden rend nélkül kergetve, irgalmatlanul öldöklik őket.”
A felsővárost elözönlik a török harcosok. A magyarok kimerülten menekülnek a romos házak között hátra. Minden bizonnyal ez az éjszakai ostrom legválságosabb pillanata...
1456. július 21. Tíz és tizenegy óra között…
A Nándorfehérvárra beözönlő török erők elől visszavonuló magyar katonák a fellegvár várárkai előtt vesznek fel védelmi állásokat. Öldöklő közelharc dúl a felsőváros minden talpalatnyi helyéért. Valamennyi ház lángol, dől a füst a romokból…
A válságos pillanatban Hunyadi János a fellegvárban ütközetre készen álló páncélos lovasság élére áll, kinyittatja a fellegvár kapuját, és a felvonóhídon kirobogva ráront az ellenséges török tízezrekre. Sötét éjszaka van, de a lángoló város rőt tűzfényében pokoli elevenséggel tombol a közelharc.
„Ekkor jelenik aztán meg János, embereivel együtt a városból hirtelen előrontva, s nagy riadással azonnal megzavará őket és erősen megdöbbenvén, feltartóztatá tovább nyomulásukat. (Kritobúlosz)”
Ember harcol ember ellen, miközben a déli fal romjain folyamatosan özönlenek be a vár területére a török harcosok…
Hunyadi páncélos rohama azonban megtöri előrenyomulásukat. A rettegett magyar vezért, s a hollós lobogót megpillantva a janicsárok fejvesztve menekülnek vissza, a falakon túlra…
Gyilkos közelharcban fél óra múlva a felsővárosból a védők kiszorítják az ellenséget. A veszteségek iszonytatóak mindkét oldalon.
- Mohamed szultán késlekedés nélkül pihent erőket vet be, és tizenegy óra előtt újabb roham indul a falak ellen…
1456. július 21. Éjjel tizenegy óra után…
- Mohamed szultán újabb általános rohamot rendel el seregének. Tízezrek taposnak át a holtak szőnyegén, a falak romjain, üvöltve, végső támadásra lendülve, s áttörik ismét a védelem vonalát.
A janicsárok a felsőváros házai között öldöklik a magyarokat. A védők azonban Hunyadi irányításával – minden erejük megfeszítve – ismét ellentámadásba lendülnek, és kegyetlen közelharcban másodszor is visszaverik az ellenséget a falakon túlra…
1456. július 22. Éjfél után néhány perccel…
- Mohamed szultán nem sokkal éjfél után egy harmadik, minden eddiginél erősebb rohamra ad parancsot seregének. Pihent janicsár-alakulatok söprik el útjukból a napok óta talpon álló, kivérzett magyarokat.
Hunyadi fáradhatatlanul küzd az első vonalban. Látva a harmadik török roham pusztító erejét, haladéktalanul futárt meneszt a Száva túlpartján táborozó paraszti keresztesek táborába, segítségét kérve.
„Mindenhová odafutva fárad, s hol tettel, hol szóval, de mindenkibe bátorságot önt; a gyávákat, félénkeket korholja, a helytállókat dicséri, a legbátrabbakat példaképül állítja… Odarohan segíteni, ahol a legnagyobb a baj; az ellenség sűrejébe tör s visszaveri a rárohanókat. A legjobb vezér s a legjobb katona egyben…” Bonfini.
A török alakulatok harmadszor is elözönlik a felsőváros területét. Minden eddiginél öldöklőbb a küzdelem. Hunyadi észreveszi, hogy a fellegvár felvonóhídja leeresztve maradt, azon a török beözönölhet a legvédettebb területekre is.
A felvonóhíd környékén, a hídon, a fellegvár árkaiban ádáz csata tombol. A déli fal romjain újabb török egységek érkeznek. A védők teljesen a fellegvár falához szorulnak…
1456. július 22. Éjjel egy óra körül…
A pusztító közelharc a fellegvár falai előtt, a várárkokban, a felvonóhíd közelében dúl. Mindkét fél utolsó tartalékait veti be. Iszonytató a törökök és magyarok vesztesége is. A hídon és a sáncokban nyüzsgő törökökre kénbe mártott rőzsét és gyúlékony anyagokat hajigáltak a fellegvár falairól. A tűznyelvek gyorsan harapóznak a felsőváros házai között.
A török erők összpontosított rohammal próbálják bevenni a fellegvár falait. A létrákon a magasba hágva már több helyen kitűzték a török zászlót, de a magyarok szinte azonnal a várárokba hajítják mindet.
Hunyadi a fellegvár faláról irányítja a védelmet. Körülötte maroknyi páncélos vitéz harcol… A falakra immár százával tódulnak fel a török harcosok…
1456. július 22. Éjjel fél kettő körül…
Az ostrom válságos pillanatához érkezik. Egy török harcos megveti lábát a kaputorony kiszögellésén, és kitűzi a szultán hatalmas, vörös hadizászlaját. A közelben alig maradt magyar katona. Minden szem a magasban csattogó török lobogóra szegeződik. A janicsárok diadalittasan felüvöltenek.
Az utolsó pillanatban egy magyar vitéz ugrik oda, birokra kel a törökkel, de nem bír vele; végül a mélybe veti magát a törökkel és zászlajával együtt.
Most a magyarok üvöltenek fel az ismeretlen vitéz hőstette láttán; a törökök csüggedten veszik tudomásul, hogy megannyi erőfeszítés után immár egy török zászló sem lobog a fellegvár falain.
1456. július 22. Éjjel kettő és négy óra között…
A Száva túlpartjáról megérkezik a Hunyadi által kért paraszti keresztesek felmentő serege, és azonnal a küzdelembe veti magát. Rohamuk a janicsár alakulatokat hátba kapja, akik így két tűz közé szorulnak.
Giovanni da Capistrano atya felkapaszkodik a fellegvár egyik bástyájára, és azon a helyen, ahol nemrég a magyar vitéz a mélybe vetette magát a török zászlóval, Szűz Mária lobogójába kapaszkodva imádkozni kezd. A keresztesek kitűzik a bástyára a kettős keresztes, Árpád-sávos magyar hadilobogót.
A várban szétszórtan harcoló magyarok Hunyadi és Capistrano atya láttán új erőre kapnak. Az erősítéssel karöltve hajnalra elvágják a város területén hadakozó törököket a külső vonalaiktól.
„A pogányok, kik a sáncokba akartak lemenni, rémülten vonultak vissza; akik pedig a várban benn voltak és a hidat iparkodtak a legnagyobb küzdelem árán elfoglalni, midőn látták, hogy mindenünnen tűztenger veszi őket körül, megrémülve abbahagyják a harcot és iszonyú lármával igyekeznek a városból menekülni. Sokan elveszítvén eszüket nagy zavarukban leugráltak a falakról a sáncokba, ahol összeégve pusztultak el; akik pedig visszariadtak ettől az ugrástól, azokat az első vár udvarán lévő keresztesek öldösték le. Akik pedig még a sáncokba nem szállottak le, és akik a sáncokban levőknek segítettek ördögi gépezetekkel, egetverő ordításban törve ki, futvást menekültek ágyúikhoz, mint legbiztosabb várukhoz.” – Tagliacozzo atya.
Hajnalig tart az öldöklő küzdelem a híd közelében. A várárkot megtöltik a holtak.
A napkelte első sugarainak fényében Hunyadi páncélosai ismét ellenállhatatlan rohammal söprik ki a város területéről a török tízezreket.
„Mindamellett is ezen viadalban csakugyan a szultán hadai jártak erősen pórul, mint akiket szemben is vertek, s fölülről, a mellvédről és a kőfal bástyáiról is oldalba lövöldöztek, és a magyarok mindenfelől szorítottak. És nem bírván ellenállni, hátat fordítának, a magyarok pedig nekibátorodva rögtön utánuk nyomulának, és nyomról nyomra igen erősen űzék és öldöklék őket.” - Kritobúlosz.
1456. július 22. Reggel hat és hét között…
Reggelre pokoli látvány tárul a védők szeme elé: holtak tízezrei, összeégett, torz hullák, elszórt fegyverek hevernek mindenütt. A felsővárosban gyomorforgató látvány.
„Az árkok tömve voltak török hullákkal, s a legkisebb tereken is oly sok összeégett törököt láttunk, hogy a hullák sokasága miatt a járás-kelés lehetetlen volt. Itt estek el a leghatalmasabb és legvitézebb törökök.” Tagliacozzo atya.
Odakünn, a török táborban mély csend. Az oszmán harcosok is kimerültek, az ágyúállások mögött pihegnek a harcból visszatért janicsárok. Az éjszakai ostrom három hullámában a török gyalogság java része megsemmisült, de a lovasság még teljesen ép, és harcra kész.
- Mohamed szultán parancsot ad, hogy katonái estig pihenjenek. Akkorra döntő támadást tervez: tudja, a magyarok már semmiképpen nem bírnak ki több rohamot…