Hollófiak 3. - A dunai kaland

A KIRÁLY TÁBORÁBAN

Őfelsége, Hunyadi Mátyás a magyarok királya kora reggel ébredt. Kisétált sátra elé, és álmosan összehúzta teste előtt bíbor köpönyegét. Nem aludt jól, de hát nem is csoda; végtére is nem odahaza lakozott épp, kényelmes budai palotájában, hanem egy igencsak mostoha körülményeket kínáló katonai táborban virrasztotta át az éjszakát - megint. A táborban, ahol vagy majd megfagyott az emberfia a téli hidegben, vagy majd megsült a tikkasztó nyári melegben. Hej, itt rostokoltak már hosszú hónapok óta! Törték, zúzták a magyar ágyúk Bécsújhely falait, de a belső erőd még mindig az ellenség kezén volt. Ezért lakott hadisátorban őfelsége, mint ahogy valamennyi katonája is; nem kívánt magának különb hajlékot, mint ami hű gyalogosainak és lovasainak jutott. – Meddig tart még? – dörmögte maga elé a király, szemügyre véve Bécsújhely erődjének zord falait. Bosszús volt, mert az év elején érkezett, hogy sürgesse az ostrom befejezését, de akkor a magyar hadak már épp egy esztendeje itt táboroztak, s bizony azóta is csak a külvárosokat sikerült heves harcok árán elfoglalni. De hát, keserves, idegtépő foglalatosság ez a város ostrom… Ahogy ott állott a király a sátra előtt, egyszeriben egy izmos, jó kiállású férfi közeledett feléje ruganyos léptekkel. Korán deresedett a haja, és dús szakálla ezüstösen csillogott az ősz szálaktól. Igen jó ismerőse lehetett őfelségének, mert a lándzsás őrök szó nélkül odaengedték hozzá. Mátyás elmosolyodott. 

– De korán keltél, kedves árnyékom!